Célkitűzés: többet árt, mint használ?
Írta: Matt Perryman (web)
2011. március

A sportok erősen a versengésre építenek. Tudom, Nobel-díjat érdemel a nyilvánvaló kijelentésem, de arra akarok utalni, hogy alapvető hittel vagyunk az iránt, hogy maximálisan hajtanunk kell arra, hogy a legjobbak legyünk. Miért is ne? Miért is kezdenénk bele valami sportba, vagy bármilyen más tevékenységbe, ha nem az a célunk, hogy győzzünk? A győzelem a lényeg egésze, nem igaz?

Szenzációhajhászra írtam meg a cikk címét, mivel nem hiszem, hogy a célok alapvetően károsak lennének. Célok nélkül nem lenne csapásirányunk, nem lenne semmi, ami felé kormányozhatnánk a hajót. Az én gondom ott kezdődik, ahogy a célokhoz viszonyulunk és amilyen fontosságot tulajdonítunk nekik.

Gondold át azt, hogy milyen a hozzáállásod az edzéshez, legyen a célod egy testépítő vagy erőemelő verseny, vagy csak egy rekord súly egy gyakorlatban, amit nagyon el akarsz érni. Csak a végkifejlet számít neked? A trófea, a rekord? Ha veszítesz, mit fog elárulni a reakciód rólad? Ha elbuksz, nagyon magadra veszed?

A célok önmagukban nem is jók és nem is rosszak. Az, hogy miként kezeled a célokat fogja eldönteni, hogy azok felemelnek vagy letaglóznak. Hajlamosak vagyunk úgy mérni magunkat, hogy az eredményességre való képességünket vesszük alapul és ezzel a sikertelenséget jellemhibává alakítjuk át. Ha csak az eredményesség számaira koncentrálsz, akkor kizárólag az alapján definiálod magadat, hogy milyen a képességed a célok elérésére.

Carol Dweck "Mindset: The New Psychology Of Success" könyvére utalva láthatjuk, hogy a státusz által hajtott, "rögzült típusú" tehetségek és mentális beállítottságú egyének lubickolnak a természetes képességeikben — egészen addig, amíg valódi kihívás nem kerül eléjük. Amikor ez megtörténik — és mindig megtörténik — akkor a rögzült mentalitású ember összeomlik. Abban a hitben, hogy nem tudnak változni (szemben a "fejlődő" mentalitásúakkal), megrogynak. Hisztizni kezdenek, féltékenyek, utálkodók lesznek. Hazudni kezdenek a sikereikről és letagadják a bukásaikat. Valamint felhagynak azzal, hogy a feladatba vessék magukat és már nem is próbálkoznak.

Számukra a cél minden. Az út csak egy röpke gondolat, egy kellemetlenség, egy teher. Ez az az egyén, aki szálkás akar lenni, vagy erős, gazdag, de nem szívügye a minőségi táplálkozás vagy a súlyok emelése, vagy az átgondolt anyagiak. A tevékenység — amit azért is végzünk, hogy ténylegesen csak csináljuk — egy másodlagos dolog.

Jeremy Dean pszichológus a PsyBlog weboldalán azt írja, hogy a jövőbeli sikerekről való fantáziálás el tud vakítani. Az ilyen pozitív fantáziák valami véghezvitelének az érzését hangsúlyozzák, míg kimarad az, hogy mennyi munka kell ahhoz, hogy elérjük azt az eredményt (ez nagyjából a "tervezés téveszméje": az emberek és szervezetek a rendelkezésre álló tények és tapasztalatok fényében is képesek úgy gondolkodni, hogy egy feladat elérése könnyebb lesz, mint ami a valóság).

Dean javaslata az, hogy a vizualizációs stratégiák inkább az eredmény eléréséhez szükséges erőfeszítésre fókuszáljanak, tehát inkább a folyamatra, az útra és ne a végeredményre. Ez a fajta koncentráció a figyelmet a megfelelő tettekre helyezi, miközben csökkenti a félelmeket. Ha értéket találsz magában az edzésben; ha azért edzel, mert élvezed és önmagáért az edzésért vagy a teremben, akkor nagyobb az esélye, hogy sikert érsz el, mintha csak a végkimenetel lebegne mindig a szemed előtt. Nagyon zen megközelítés.

A célokra tehát úgy kellene tekintenünk mint útjelző táblákra és nem úgy, mintha mérőeszközök lennének. Még a versenysportokban is több érték van, mint csak a győzelem. Az erőfeszítésnek kell vezetnie minket. Azért emelünk súlyokat, mert ez a tevékenység jobbítja a testünket és az elménket. Azért versenyzünk, mert a versenyzés szórakoztató. Vesd bele a magad a tevékenységbe, élvezd azt, és arra fókuszálj, hogy mi lehet belőled és ne arra, hogy most mi vagy!

Magam is szenvedtem ettől a konfliktustól az évek során. Amikor fiatalabb voltam, akkor a célok jelentettek mindent. Nagyobbnak és erősebbnek lenni volt minden, ami a szemem előtt lebegett. Mi az ára annak, hogy akkora és olyan erős legyél, amilyen csak lehetséges? Kövérre eszed magad. Kemikáliákhoz nyúlsz. Addig edzel, amíg már fáj és aztán tovább edzel. Az izmok szakadnak, az ízületek megadják magukat. És amikor odaérsz, akkor nem olyan a dolog, mint amilyennek elképzelted. Az ember általában szörnyű a jövőbeli boldogsága megjövendölésében!

Azok, akik a tevékenységért magáért is csinálják a dolgokat, sokkal boldogabbak és sokkal kielégítőbb életet élnek. Mennyire is fontos a cél ténylegesen? Annyira, hogy már nem is élvezed azt, amit nap mint nap csinálsz? T

Ha kérdésed, vagy megjegyzésed van a cikkel kapcsolatban, akkor azt írd meg nekünk!

A cikk megosztása Facebook-on, Twitter-en és IWIW-en:

Kövess minket Facebook-on, Twitter-en és Flickr-en (exkluzív információk, akciók!):